2012 minden tekintetben izgalmas év volt a Mägo de Oz számára, ugyanis a fanok nemcsak a banda új lemezét várták tűkön ülve, hanem azt is, hogy vajon ki lett a zenekar ikonikus frontemberének utódja. José Andréa 2011-ben jelentette be távozását, mondván, a Mägo többet érdemel egy olyan énekesnél, aki csak 50%-ban tud helyt állni, sokan pedig rögvest megkongatták a vészharangokat, tudatosítva, hogy nehéz feladat lesz pótolni egy ekkora űrt.

Spanyolország egyik legkedveltebb előadója 1996 óta vezényelte a bandát, nevéhez méltán köthetők a legsikeresebb nagylemezek, melyek egyben legendás dalaikat tartalmazzák, neve pedig egész egyszerűen egybeolvadt a Mägo de Ozzal. Hosszas keresgélés után, a zenekar végül Javier Domínguez személyében megtalálta újdonsült frontemberét, majd rögvest nekiláttak a vadonatúj Mägo de Oz-album munkálatainak.

Habár az új énekes bejelentését már augusztusban megejtették, a lemezre egészen novemberig várni kellett. Érdekesség, hogy ez volt az első alkalom, amikor egyetlen felvezető érkezett a lemezhez, kislemezként ugyanis csak a Xanandra című daluk került kimásolásra, ám az is mindössze októberben.

A Zeta művésznéven munkálkodó énekes hiába végzett kimagasló munkát magasan képzett hangjával, – hiszen köztudott, hogy Javier egyébként zenekarai mellett énektanárként is jelen van a szakmában –, sokan még mindig képtelenek elfogadni őt, holott igazán be kellene már ismerniük a kétkedőknek, hogy a banda szekere Javierrel sokkal jobban fut, mint elődjével, akit egyébként ő mag is igen nagyon tisztel.

A Hechizos, Pócimas Y Brujería című lemez volt Zeta bizonyításának első sugara, ami a lehető legjobban sült el, hiszen napjainkban már elképzelhetetlenek lennének a tételek nélküle. Javier hangjában gyakorlatilag minden megvan, amire a Mägonak valaha is szüksége volt: ott az a rendkívüli metálos kiállás, a tény, hogy mennyire képes játszadozni a hangjával, na meg a fénypont, hogy az érzéki balladák sokkal jobban kiemelik hangja sokszínűségét, és mélyen megérintik a hallgatókat.

A Hechizos, Pócimas Y Brujería minden tekintetben egy teljesen új korszakot nyitott a csapat számára, és bár korábban is csordogáltak olyan dalok, melyekbe sem a hegedű, sem pedig furulya nem illet, most konkrétan a fél lemezre igaz ez a megállapítás, de hát azért szeretjük a Mägo de Oz zenéjét, mert szeretnek fittyet hányni a szabályokra, nem is létezik náluk határ, sem pedig lehetetlen. Mindenből centire pontosan kihozzák a maximumot, aztán a végeredmény tényleg csak ízlés kérdése, hiszen semmi olyant nem adtak ki életük során, amivel ne lennének 1000%-ban elégedettek.

A lemez besorolása egyértelműen a folk és a kelta metál köré lett építve, azonban egyértelműen sokkal inkább a heavy és a power metál jegyeit szorgalmazza. Erre rögtön példát ad a lemezt nyitó El Libro De Las Sombras, ami egy bombaerős nyitány lett, a dobok csak úgy pörögnek, és minden hangszer megkapja a maga kibontakozását, kezdve a gitárral, aztán a hegedű és a furulya kettőse, majd egy röpke szinti szóló is befigyel. Az őt követő H2Oz sokkal gyorsabban veszi fel a fonalat, kicsit darálósabb a szöveg is, a hangszerelés pedig ezúttal is mesteri lett. Az egyik parádésabb darabja a lemeznek, amolyan tipikus Mägo-féle őrület, hiszen minden lemezre kell egy csibészes szöveg, amit a legfurcsábban ható hangszeres megoldás követ, amit pont azért szeretünk, mert semmihez sem fogható.

A Xanandra pontosan az a tétel, ami egyáltalán nem illik a folkmetál besorolásba, fentebb már szó esett arról, hogy nem minden dalhoz illik a hegedű és a furulya, a Xanandra pedig pontosan ez a kategória. Tisztán kivehető, hogy e két hangszer pusztán vergődik a dal során, elnyomva ezzel sokszor a gitárokat, amiknek egyébként minden eddiginél nagyobb szerepük van. A Sácale Brillo A Una Pena egy kicsit mintha visszakacsintás lenne a gyökereikre, hiszen köztudott, hogy a legelső lemezükön még kicsit sem a metál volt a fő mozgatójuk, ezt pedig a nóta retró hangulata tökéletesen visszaadja.   

A Satanael könnyed bekezdése után, kicsit olyan érzése támad az embernek, mintha újragondolták volna az Astaroth című dalukat, a dallamok ugyanis erősen a 2000-es slágert idézik, amolyan világvége hangulatot teremtve. A nóta egyébként erősen a politikát kritizálja, avagy egy politikaellenes szerzemény lett, górcső alá kapva többek között az igazságtalanságot is. Maga a dal egyébként apránként építkezik, könnyed hangvétellel nyit, majd kis ideig egy középtempós áradattal bályol, aztán kap egy löketet és felgyorsul.

A No Pares (de oír Rock & Roll) ismét egy érdekes színt fest a palettára, több stílus ötvözetét lelhetjük fel benne, ennek apropóján Zeta hangja sem egysíkú, hanem sokkal inkább játékos. És hát az első olyan dal, amiben először hallani Patricia Tapiát csillogni, az énekesnő ugyanis egy áriázós szólót vág le konkrétan a dal közepén, azonban a koncerteken a teljes nótát ő énekli, ettől pedig sokkal átütőbb ereje van. Vitatható, hogy mennyi szükség volt erre a szösszenetnyi áriára, de tulajdonképpen szükségtelen belemenni. Ahogyan az is vitatható, hogy egy tizenhárom dalos lemez felénél mi szükség az olyan kétpercesekre, mint az A Marcha Das Meigas, – ami dobokból és dudákból áll –, különösen egy olyan dal előtt elhelyezve mint a Quiero Morirme En Ti.

Txus di Fellatio közismerten mestere az érzéki balladáknak, ezek pedig kicsit sem elkapkodott, összecsapott szerzemények. Zeta hangja minden eddiginél lágyabb, de fogalmazhatunk úgyis, hogy gyengéd, teli-s tele érzelmekkel, a dal sincs éppen túlgondolva, minden pontosan a helyén van. A középtempós Sigue La Luz tökéletes követő, gyakorlatilag a legkiválóbb átvezető a ballada-szerű Quiero Morirme En Ti és az ezer szállal tomboló El Mercado De Las Brujas között. Nincs túlzsúfoltság, egyértelműen követhető a lemez hullámzó hangulata, ami ugyebár a pörgősebb tételekkel nyitott, majd szép lassan behúzták a kéziféket, a gázra pedig apránként tapostak rá.

 Az El Mercado De Las Brujas amolyan ismertető, hogy még mindig tele a tár, és nem fogytak ki a dallamos pörgésből. Vokálisan az egyik legkiemelkedőbb szerzemény, a refrén alatt meghúzódó szinti pedig üdítően hat, tisztán kivehető, a gitárszóló pedig, ami később a hegedűvel alkot tökéletes elegyet egyenesen felbecsülhetetlen. A Mägo de Oz egyik jellegzetes ismertetője, hogy a lemezen a hangszerek is kapnak lehetőséget kibontakozni, ezek az instrumentális dalok, amiket én a hangszerek énekének szoktam nevezni. Ezúttal a különleges megoldásokkal megspékelt Celtian szolgáltatja a felettébb üdítő szórakozást (igen, a szintén spanyol Celtian erről a dalról nevezte el magát). Az erősen kelta vonalon mozgó nóta tökéletesen megágyaz őt követő Brujasnak, ami Patricia Tapia jóvoltából a boszorkányság táptalaja.

Az előző lemezek példájára ezúttal sem maradhatott el dal Patri lehengerlő interpretációja nélkül, ami sokat hozzá tesz a Mägo terjedelmes történetéhez. Patricia nem véletlenül a spanyol front egyik legjobb énekesnője, gyakorlatilag bármire képes, amit a dal megkíván, legyen az egy érzelmes ballada, vagy egy ízig-vérig metáldal. A Brujas egyértelműen a lemez tetőpontja, kellően metálos ugyanakkor a kelta vonal elsőszámú nagykövete. Patricia Tapia hatalmas hanggal rendelkezik, ennek pedig minden egyes zugát kiadja magából, teljes erőbedobással dolgozik, ezért is érdemes a kezébe adni az irányítást. Utolsóként a lemez címadója, a Hechizos, Pócimas Y Brujería csendül fel, ami minden tekintetben az egyik legkidolgozottabb szerzemény, információdús, és építőjellegű. A közel kilenc percével, az egyik leghosszabb szerzemény lett, és bármennyire furcsa, de ez is egyike az érzelmes, harmonikus daloknak. Balladáról indít, majd egy középtempós szerkezettel operál, és ez a két elem gyakorlatilag egymást váltja, miközben folyamatosan kibontakozik a kelta és a folk vonal a heavy metállal egyetemben.

2012-ben ez volt a Mägo de Oz tizenkettedik sorlemeze, túl sok elvárás nem is övezte, a kritikák inkább azt próbálták kiemelni, hogy a Javier Domínguez által fémjelzett új korszak miként olvad bele, a José Andréa által lefektetett alapokba, mennyi lehetőség nyílik arra, hogy párhuzamot lehessen vonni az egyébként két teljesen különböző orgánum között, mennyire lehet dicsérni az egyiket, míg becsmérelni a másikat. Ez a folyamat egyébként számomra teljesen abszurd és felesleges, mert aki egyszer énekes lesz, az azért történik mert van hozzá tehetsége, van egy saját stílusa, egy saját jelleme, felesleges bárkit is hasonlítgatni, mert ezzel csak magukból csinálnak hülyét az emberek, azzal, hogy a saját igazukat próbálják sok más, ellentétes véleménnyel rendelkező alanyra ráerőltetni, ellentétet nem tűrő magatartással.

Nincs olyan, hogy xy azért jobb mert... mindenki a maga módján tökéletes, a Mägo de Oz tagjai pedig módot talált arra, hogy egy világklasszis énekessel felálló zenekart, egy ugyanolyan kaliberű világklasszissal hozza vissza a színtérre, melynek során számos kapu megnyílt számukra a vokálok terén. Zeta egyértelműen nem volt könnyű helyzetben, hiszen egy ikontól vette át a stafétát, a kőszívű fanokat pedig nem egyik pillanatról a másikra sikerült meggyőznie, ugyanakkor bebizonyította, hogy vele az élen a Mägonak határ a csillagos ég. 

Dallista:

1. El libro de las sombras
2. H2Oz
3. Xanandra
4. Sácale brillo a una pena
5. Satanael
6. No pares (de oír rock & roll)
7. A Marcha das Meigas (Instrumental)
8. Quiero morirme en ti
9. Sigue la luz
10. El mercado de las brujas
11. Celtian (Instrumental)
12. Brujas
13. Hechizos, pócimas y brujería

Bónusz:
14. Piratas (angol nyelvű dal az El libro de las sombras ritmusára )
15. Desde mi cielo (szimfonikus)
16. Obertura Xanandra (instrumentális + videóklip)

Album: Hechizos, pócimas y brujería

Előadó: Mägo de Oz

Megjelenés: 2012.11.26.