2019 augusztusát írtak a naptárak, amikor boltokba került a Twilight Force legutóbbi korongja, a Dawn Of The Dragonstar, ami az első közös nagylemez volt Alessandro Contival a fedélzeten. Dübörgött is nálam a lemez rendesen, noha egyértelmű, hogy a svéd/olasz fickók mondhatni igen sajátos stílusban alkotnak, mindezt beton biztos alapokra helyezve. A hallgatók többsége Disney Metalnak nevezi (vagy mondjuk gúnyolja) az általuk alkotott muzsikát, (amit egyébként szimfonikus-power metálként definiálhatunk) ami valljuk be őszintén, a maga nemében még meg is állja a helyét, köszönhetően a fantáziadús alkotásoknak.

A banda lemezeire egyébként sem lehet panasz, hiszen ének terén mind két frontemberük a maximum felett teljesít(ett), a hanghordozók azonban amellett, hogy sajátos stílusjegyben születnek, olykor-olykor felmerül egy bizonyos probléma, ami maga az önismétlés. Megnyugtató volt látni, hogy mindössze nyolc dallal tértek vissza az új lemez keretében, ebből kettő túl is lépi a 10 perces hosszt; ezzel kialakítva a közel 45 perces időtartamot. Ennyi bőven elegendő egy lemez tartalmához, feldolgozandó információt így is kapunk eleget.

A lemezt egy csinos kis kétlábdobos, bűvös gitártémákkal átitatott darabbal kezdik, a saját magukról elnevezett Twilight Force keretein belül, ami igen meggyőző hatást kelt. Conti hangterjedelmére rendre rá lehet csodálkozni, elképesztő bravúrokra képes az olasz mester, a kórusok pedig remek alapot szolgáltatnak egekbe nyúló orgánumának. A címadó At The Heart Of Wintervale kecsegtető folytatást nyújt, kár, hogy a refrént már hallottuk egy korábbi lemezen.

Első alkalomkor talán épp a Dragonborn felénél fulladt ki nálam a lemez, félreértés ne essék, nem azért, mert értelmet nyert a Disney Metal kifejezés, hanem sokkal inkább azért mert a közepe táján roppant unalmassá vált a tétel, noha mégis akadnak benne varázslatos bravúrok. Felemelő pillanatokat okoz a Highlands Of The Elder Dragon, mely nóta első ízben haladja meg a tízperces időhosszt, ezzel egyszerre eljutva mélységekbe és magaslatokba. A zenekar eddigi legnagyszerűbb eposza egy meseszerű zongorajátékkal, és egy teljes vers szaknyi elbeszéléssel veszi fel a fonalat, majd azon nyomba berobban a kétlábdobos hadművelet, amit monumentális kórusok egészítenek ki, megelevenítve a szimfonikus-power metál minden egyes jellemzőjét. Conti nagyúr ismét elképesztő akrobatikákat vezényel az ének terén, a dal közepén meghúzódó, már-már szünetnek is beillő zongorajáték pedig, amolyan vihar előtti csend; felépítését tekintve, kicsit a Nightwish Ghost Love Score-jához tudnám hasonlítani, ami ehhez hasonlatosan tele van katarzis alapú pillanatokkal.

Lassan alap követelmény, hogy a zenekar lemezein helyet kell, hogy kapjanak az olyan tételek, melyek túllépik a 10 perces időkorlátot, a legutóbbi lemezükön szereplő Blade of Immortal Steel volt az első mutatója annak, hogy a banda törtetései nem ismernek határokat, és még mindig képesek újat mutatni magukból. Kijelenthető tehát, hogy a Highlands Of The Elder Dragon az egyik legpompásabb darabja a lemeznek, minden részletben valami más kerül előtérbe; van helye a szimfonikus szettnek, külön részleget kap az ének, mint főszereplő, ugyanakkor a Dragonforce-ra jellemző szélsebes, hosszas gitárjáték is bőven kiérdemli a maga szerepét. Philip Lindh (Lynd) valamint Jocke Leandro Johansson (Aerendir) gitárosok rendre kitesznek magukért a lemezeken, most pedig minden eddiginél energikusabban tépik a húrokat, nem beszélve Isak Olsson dobos technikás játékéról, ami az egész opuszt tökéletesen átjárja.

Hasonlóan epikus pályán mozog a Skyknights of Aldaria is, megspékelve némi misztikummal, na meg éppen csak egy csipetnyi black metálos vonallal. Itt is ügyeltek arra, hogy mindennek meg legyen a maga helye, a kórusok sokszínűsége méginkább teret hódított mint a már elhangzott dalok bármelyikében, külön megfigyelhető, hogy egy ponton Alessandro is előveszi az "operás" orgánumot, ezzel kivételesen belesimulva az őt támogató kórusba. Fergeteges pillanatok tárulnak elénk, noha maga a dal épphogy átlépi a rá kiszabott öt percet – a valóságban nem ennyinek tűnik. Éppen ezért tartom jó ötletnek, hogy a lemez felét meghaladva becsempéztek egy kicsivel több mint egy perces instrumentális vízválasztót, ezzel is amolyan lélegzetvételhez juttatva a hallgatókat.

Igen, nos a Sunlight Knight ismét padlógázzal szolgáltatja a talpalávalót, az egyébként teljes mértékben gitárokon alapuló szerzemény igen érdekes megoldásokkal dolgozik, több furfangos momentumra figyelhetünk fel, de a színvonal továbbra is változatlan. Ennek nyomán, mi más is tehetné fel a koronát az egész történetre, mint hogy befejezés gyanánt egy újabb monumentális, nem utolsó sorban epikus dal tárul elénk a The Last Crystal Bearer című mű keretein belül. Nos, legyen bármilyen epikus felépítésű is a dal, egy kicsit rendesen összekutyulták vele a lemez végét. Vannak benne jó pillanatok, de összességében nekem nem nyerte el a tetszésem. Míg a Highlands Of The Elder Dragon maga volt a tökély, addig a The Last Crystal Bearer követhetetlen.

Minden esetre azért kijelenthető, hogy az At The Heart Of Wintervale kötelező alkotás a műfaj kedvelőinek, azonban mégsem mehetünk el a tény mellett, hogy az előző korongokkal ellentétben ezen túságosan is érezhető a kísérletezés szele. Ezt leginkább a lemezt záró The Last Crystal Bearer során fedezhető fel, ami valljuk be őszintén a lemez egyetlen totálisan felejtős alkotása lett, az összes többi nóta azonban tartogat magában olyan aspektusokat, melyek arra ösztönöznek, hogy érdemes újra elővenni a lemezt.

Dallista:

1. Twilight Force
2. At the Heart of Wintervale
3. Dragonborn
4. Highlands of the Elder Dragon
5. Skyknights of Aldaria
6. A Familiar Memory
7. Sunlight Knight
8. The Last Crystal Bearer

Album: At the Heart of Wintervale

Előadó: Twilight Force

Kiadó: Nuclear Blast

Megjelenés: 2023.01.20.

Értékelés: 8/10