Az elmúlt években valahányszor felmerült a hírekben a HammerFall neve, a zenekar rendre kapott hideget-meleget az olvasók részéről. Az őszintét megvallva, Joacim Canszék valamelyest még rá is szolgáltak a negatív visszhangra, elég csak górcső alá kapni a legutóbbi néhány lemezüket.
A formáció augusztus 9-én adta ki vadonatúj, sorban 13. nagylemezét, amely továbbra is arról tanúskodik, hogy a svédeknek még mindig akad szép számmal mondanivalójuk, ráadásul a körítés sem akárhogyan szól!
Minden bizonnyal a Hammer Of Dawn szó szerinti mélyrepülése után nem volt olyan ember, aki ne félve közelített volna az Avenge The Fallen-hez, - különösen az első kislemez debütálását követően - hiszen adott a zenekar kultusza, na meg a számos kliséhalmaz, amit az évek során több ízben is elsütöttek, de mi tagadás, a kíváncsiság ennél sokkal nagyobb úr.
Már az első hallgatás során biztos voltam benne, hogy átrágom még néhányszor a lemezt, mivel igencsak meggyőző hatást keltett; minden negatívum, amiből kisebb sereget lehetett volna avanzsálni az előző lemezen, az a mostanin konkrétan kapitulálta magát, a hangszerelés a HammerFall örökségéhez méltó ősrobbanással bír, és bár ezúttal is akadnak gyenge láncszemek, a nehéztüzérség szinte kérdés nélkül elviszi a show-t.
Maga a lemez a címadóval indul hódító útjára, amely annak ellenére, hogy egy középtempós szerzemény, mély benyomást kelt, kicsit megidézi a banda néhány korábbi munkáját, míg a gitárszóló valami zseni, rövid, de fülbemászó. A The End Justifies egy amolyan önbúvárkodós dal, leképezi a zenekar munkásságát egyúttal amolyan reflektálás az őket ért kritikákra. Mellesleg a dalt indító dobszóló egy az egyben a Heeding The Call intrója, ha már amúgy is arról szól a dal, hogy ezek vagyunk mi, akkor ez még bőven belefér.
Noha a Hail To The King elsőre nem a legmeggyőzőbb darabok közé sorolható, sokadik alkalommal már lát benne némi potenciált az ember. Kisebb áttörést hoz magával a Burn It Down és a Capture The Dream, a robusztus riffekkel kiékelt nóták valamelyest szikrát nyújtanak a reménynek, különösképpen azoknak, akik az előző lemez hallatán konkrétan temetni kezdték a bandát.
Vannak persze sokkal haloványabb nóták is, mint például a Freedom, vagy a lemezt záró Time Immemorial, amely a korong leghosszabb tétele, éppen emiatt egészen alkalmatlan sereghajtónak. A HammerFall-t leginkább a Sonata Arcticához tudnám hasonlítani, akik bár szintén gyenge teljesítményt produkáltak az elmúlt években, idén sikerült egy egészen korrekt lemezzel visszatérniük, és bizonyítani, hogy a pillanatnyi kilengésük ellenére még képesek önmagukhoz méltó korongokkal meglepni a nagyérdeműt.
Tényleg nem tudnám megmondani, mikor hallottam utoljára olyan HammerFall-lemezt, amely elégedettsggel töltött volna el, de mivel a zenekar idén szorgalmasan beállt a sorba, ahol a másodvirágzást osztják, az Avenge The Fallen a tervezettnél többször szólt – már, ami az augusztusi megjelenéseket illeti. Persze most is akadnak felejthetőbb dalok, de a többségnek vannak emlékezetes pillanatai, ami már komoly előrelépés az utóbbi kiadványokkal szemben. Persze ez még nem garantálja, hogy a zenekar esetleg nem inog majd meg a folytatásban, ugyanis bőven adtak okot arra, hogy izgalom helyett kritikusan, esetenként komolyabb elvárások nélkül fogadjuk a munkáikat.
Dallista:
01. Avenge The Fallen
02. The End Justifies
03. Freedom
04. Hail To The King
05. Hero To All
06. Hope Springs Eternal
07. Burn It Down
08. Capture The Dream
09. Rise Of Evil
10. Time Immemorial
Album: Avenge The Fallen
Előadó: HammerFall
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2024.08.09.
Értékelés: 8/10
