Izzón parázslottak az izgalmak, amikor kiderült, hogy idén kerül boltokba a dArtagnan negyedik albuma. A Ben Metzner vezette zenekar mindössze egy cseppnyit operál más stílusban mint a zenész anyacsapata (Feuerschwanz), ettől függetlenül szép számmal tolonganak a Feuerschwanz-fanok is a dArtagnan soraiban.

A Feuerschwanz tavalyi nagylemeze (Das Elfte Gebot - kritika) és annak megkérdőjelezhetetlen tökéletessége és sikere után, izgatottan vártam a muskétások újdonságát, különösen az után, hogy az első három lemezük teljes mértékben levett a lábamról. Az általuk elnevezett muskétásrock bár távolabb kilóméterről integet a metálnak, – sőt talán olyannyira, hogy még csak köszönni sem érkeznek egymásnak –, ettől függetlenül a Feuer & Flamme nem szűkölködik a keményebb hangzásból, mi több néhol egyenesen ebből táplálkozik.

A srácok természetesen igyekeztek minimálisan spoilerezni az előzetesek kapcsán, azt viszont folyamatosan érzékeltették, hogy egyáltalán nem véletlen a korong címe és az azt övező izgalom. Elsőként a  C'est la vie című számot volt szerencsénk hallani, amit egy látványos kisfilm kíséretében publikáltak. Érdekes, hogy a lemezt is pont ez a dal nyitja, a választás pedig szintén nem a véletlen műve. A formáció tökéletes hátteret épített mind a daloknak, mind a klipeknek egyaránt, hiszen általuk újra belecsöppenhetünk a Dumas-féle muskétás világba – lényegében újragondolva.

A folytatásban a Feuer & Flamme csendül fel, ami a legutolsó felvezető volt, tehát még mindig nagyon friss, ugyanakkor már rendesen átlépte a rongyosra hallgatás fogalmát – nem véletlenül. Maga a nóta amellett, hogy piszkosul dallamos, s ezáltal fülbemászó, továbbra is alátámasztja azt, hogy a kardforgatók ezúttal kinőtték a csak akusztikus gitárral és Ben Metzner ajaksípos hangszereivel támogatott mulatozást, és most végre nem csak dísznek hívták a nehéztüzérséget, hanem erősítésnek.

A harmadik tétel a Patty Gurdyval közösen rögzített Farewell, ami továbbra sem ad okot csalódásra. Már itt is egyértelművé válik, hogy a dArtagnannak bizony komoly tervei vannak az albummal, így nem is olyan véletlen, hogy kedvcsinálóként is a lemez elején található dalokat osztották meg, hiszen ezek tökéletesen biztosítják azt, hogy imádni fogod az egészet – már aki vevő az ilyesmire.

A Feste feiern folytatja a bulizós hangulatot, és akarva-akaratlanul de még az agyam is táncra perdül, hogy miért azt nem kérdeztem tőle, de gondolom nem is szükséges. Tény és való, hogy a mostani állapot, ami a világon uralkodik nem kedvező a zenészek megélhetésének, sőt semennyire, viszont az, hogy mindezek ellenére képesek egy komplett albumot megpakolni bulihimnuszokkal az azért dicséretes. Ehhez a dalhoz meg nagyon megnéznék egy klipet!

A Scharlatan tipikusan az a tétel, ami már fél füllel is felkeltette az érdeklődésem, több más számmal egyetemben, így nem is volt kérdés, hogy amikor éjfélt üt az óra az első dolgom az lesz, hogy tüzetesebben átvilágítsam van-e olyan kiváló az egész dal, mint az a részlet, amit az track by track videókba bevágtak. Hát nagyon is! A Scharlatan pontosan az a dal, amit elsőre nem tudtam hova kategorizálni, talán sokkal inkább kopogtat a popzene ajtaján, de mégis van benne valami, amitől nagyon lehet imádni, és talán azért, mert egy nagyon különleges hangszerelést kapott.

Már a hatodik tételnél járunk a lelkesedésem pedig továbbra sem lankad, inkább csak tovább duzzad. A Glücksritter az elődeihez hasonlóan slágergyanús dal, azonnal megmozgatja az embert, és bár szigorúan tartom magam a metálzenéhez, a dArtagnan most mégis képes egy olyan lemezt a „kezembe” adni, amiről sugárzik, hogy nem metál, de olyan mérnöki pontossággal van kidolgozva, hogy az emberbe azonnal beleégnek a dallamok. Már kezdem sejteni, miért is lett Feuer & Flamme a korong címe.

A Solang dein Blut  szintén egy ismert tétel, a magában hordozó üzenet pedig egyenesen a szívekhez szól, különösen, ha már elvesztettél egy számodra kedves személyt. 2014-ben már hallhattunk egy érzelmes nótát Ben tollából, a Feuerschwanz Auf Wiederseh’n című dala ugyanis édesanyjáról szól, aki 2008-ban elhunyt. A Solang dein Blut szintén az ő emlékére íródott és azt hiszem, hogy zeneileg az egyik legkiemelkedőbb alkotás a korongon.

A Ja, ich will egyértelműen nem az a dal, amit önszántamból újra meghallgatnék, de ha bedobja a gép én nem bánom, legyen. Ellenben a Drei Brüder, ami nekem egyértelműen visszahozza a muskétás hangulatot, és hát a hegedűvirtuóz Gustavo megörvendeztet minket egy kis szólóval, ami nekem nagyon fekszik és a dalnak is ad egy hatalmas nagy pluszt. Köszönjük, köszönjük és köszönjük! Az Auf uns're Frauen címéből már egyértelmű, hogy ez a dal a nőkről és a nőknek szól, meg is mosolyogtam miközben hallgattam.

A Mein Leben lang hasonló fontossággal bír mint a fentebb lelhető Solang dein Blut, ugyanis ezúttal Tim Bernard ragadott tollat, majd pikk-pakk meg is született a Mein Leben lang, ami a lányáról íródott. Fogalmam sincs miért, vagy mi módon de volt az a pillanat,amikor azon kaptam magam, hogy könnyezek... És ha már ő írta, akkor az a minimum, hogy megcsillogtatja hangszálait, és milyen jól tette, igaz hangszíne alig megkülönböztethető Benétől, de ezért alkotnak tökéletes párost az énekben.

A Völkerschlacht hasonló cipőben jár mint a Scharlatan, ugyanis már az előzetesben is nagyon kecsegtető volt, teljes egészében pedig rá teszi a pontot az i-re. Az egész nóta számomra olyan mint egy közel négy percbe sűrített mese, egy középkori bárd tolmácsolásában. És mit ad a muskétás, na mit? Gitárszólót! Méltó lezárása ez az album első felének és még mindig azt kívánom, hogy bárcsak ne lenne még vége, de ez a csoda is csak eddig tartott.

A zenekar ezúttal is rendesen odatette magát, már ami a lemezkészítést és annak tartalmát illeti, ugyanis az újdonság az imént átelemzett tizenkét dal mellett egy második felvonással is rendelkezik, melyek többsége feldolgozás, különböző szerzők, különböző munkásságából.

Az elsőként debütáló Helden/ Heroes egy David Bowie-nóta németesített változata. Ami külön kiemelkedő fénypont nálam, hogy amennyiben egy zenekar feldolgozásra adja fejét, akkor abba 100%-ig belenyúlnak, olyannyira, hogy a nótát saját anyanyelvükre fordítják. Ez most sem történt másként és be kell vallani, a végeredmény magáért beszél. Ja és ha már feldolgozás, akkor miért is ne rögzítenék eredeti nyelven, hiszen úgy is ritkán hallani őket angolul csicseregni?!

Az An der Tafelrunde már egyáltalán nem ismeretlen a hallgatóság számára, ugyanis a szerzeményt a Schandamullal közösen rögzítették Benék és már tavaly nyáron publikálásra került egy kisfilm kíséretében. A lassan egyéves szerzemény még mindig szemtelenül élvezhető, megunhatatlan, és mindenek előtt tökéletes alkotás lett, amit most már nem is kell tovább ragozni.

A Pesnya Mushketerov (Das Lied der Musketiere) egy érdekes választás volt részükről, ugyanakkor nem is olyan meglepő, hiszen amellett, hogy minőségi muzsikával bombázzák a hallgatókat, imádnak bohóckodni és mivel vidámnak lenni jó, ezért a dalhoz készült kisfilmet ajánlatos megtekinteni, ugyanis felettébb parádésra sikeredett. A pandémia alatt kifejezetten jót is tesz egy kis móka!

A  Griechischer Wein egy szintén nem mindennapi választás, ugyanis az öregapáink idejéből származó szerzemény voltaképp sosem kopott minőségéből, Benék azonban tovább csiszolták a nóta népszerűségét, miután átformálták azt a saját képükre. Ha nem tudnám, hogy már évtizedek óta mulatoznak a népek erre a tételre simán rámondom, hogy ez is egy ízig-vérig dArtagnan-képlet.

A Wenn Helden tanzen egy instrumentális nyalánkság és némiképp nincs nagy dolgunk mint hátradőlve élvezni amig Ben Metzner a dudáját bűvöli nem is akárhogyan, hihetetlen mi mindenre képes egy különleges hangszer...

A Kaufmann & Maid ugyancsak egy karantén-tétel, amiben a német metálosok negyede ragadott hangszert és mikrofont, hogy elkészüljön eme roppant érdekes mű. Őszintén szólva itt is a klipet emelném ki leginkább, ha valaki egy nagyon jó humorral ellátott zenét akar hallani, vicces filmesítéssel, akkor itt van, nem kell tovább keresgélni! Zsibbadt egy népség, de mégis beválik!

Ha már egy rendkívül vidám, dallamos album tárult elénk, hát nyilván nem maradhat le egy Beethoven-féle Örömóda az Ode an die Freude képében. Hát mielőtt valaki kérdezni, nem, nem vettem a fáradságot, hogy „kiguglizzam” általánosban imádtam a zeneórákat, és rendre oda is figyeltem, szóval megmaradt itt minden, az is ami kell, az is ami nem, erről ennyit.

Összességében: Négy napja érik bennem mi mindenről is szórjam az agyam, és talán a valós gondolataim fele nem valósult meg a fentiekben, pedig magamat ismerve igyekeztem érdeklődő hatást kelteni, ami többnyire nem sikerül, de hát ilyen a formám. Lényegében annyi, hogy egy ilyen csapat mint a dArtagnan nem kizárt, hogy keményebb vizeket is megbolygat majd a későbbiekben, bár náluk a nyilván nem az dominál, hogy metálkodjunk, hanem hogy megmutassák: egy hegedű, egy rakat ajaksípos hangszer is képes minőségi élményt nyújtani, és kiváltképp tetszik, hogy ha szólóra kerül a sor, akkor ezek dominálnak/kerülnek előtérbe.

Sosem gondoltam volna, hogy metálon kívül lesz ami ennyire elnyeri a tetszésem, de megtörtént, és bátran tudom ajánlani a zenekart, mert amit ezek a srácok leművelnek, az színtiszta történelem. Mindig is rajongtam az  Alexandre Dumas alkotta muskétás legényekért, és az, hogy ezek a karakterek (ha konkrétan nem is )most a zene útján is visszaköszönnek az számomra maga a csúcs. A dArtagnan egyértelműen továbbviszi az író örökségét – teszik mindezt saját sztorikkal, hitelesen, mégis nagy becsben tartva az eredetit.

10/10

Ja és persze estére elérhető lesz a lemezbemutató, online koncert, amit szintén nem ajánlatos kihagyni!