Hivatalosan is boltokba került a folk-rockot, avagy másnéven muskétásrockot játszó dArtagnan ötödik nagylemeze, a Felsenfest. Viszonylag rövid időn belül jelentkeztek új lemezzel a srácok, ami viszont érthető, hiszen a karantén alatt mi mást is csinálhatott egy zenészember  mint vadonatúj slágereket?! Na ugye! A formáció legutóbbi lemeze tavaly márciusban töltötte fel az üzletek polcait, és szó mi szó, óriási siker lett a világ minden pontján!

A Feuer & Flamme egy teljesen új ösvényre vezette a derék muskétásokat, akik leginkább hangzásban lendültek hatalmasat előre, de akár úgy is fogalmazhatnék, hogy bekeményítettek. Noha a rockos elemek a kezdetektől fogva üde színfoltként voltak jelen a nótákban, a szerzemények mégis a folkos hangzás dominanciájától váltak különlegessé. Az In Jener Nacht már kacérkodott egy kicsit a keményebb vonallal, a Feuer & Flamme azonban mindet felülírt. A hegedű, a síp, a duda és a furulya ugyanúgy égetően fontos kiegészítő maradt a slágerekben, azonban a popos hangzást ezúttal rendesen bedarálta a rock, amit a továbbiakban magasabb szintre emeltek.

Ben Metzner egyébként egy év elejei interjúban pedzegette mindkét zenekara sorsát, kiemelve, hogy a kezdetek óta rengeteget változott mind a Feuerschwanz, mind a dArtagnan menetelése. Elmondása szerint az előbbi csapat sokkal komolyabbra vette a figurát, így maguk mögött hagyva a bohóc szerepkört, rendesen átértékelték a munkásságukat, ezáltal zenéjük is sokkal metálosabb, komolyabb, és nem mellesleg érettebb lett, nem beszélve arról, hogy nemzetközileg is elismertek lettek. A dArtagnan esetében elmondta, hogy egyértelmű volt számára, hogy saját csapata a folk-rock mezején köröz majd, az évek során azonban sokkal rockosabb formát öltött, ezzel pedig a világ minden tekintetét magukra irányították.

Tűzben izzó hónapok, lángba borult hetek, parázsló percek és füstölő másodpercek vették kezdetét abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy október 28-án kapjuk kezünkbe a Felsenfest tartalmát – ismét olyan időszak köszöntött be ezáltal, amiről azt gondoltuk talán sosem jön el. A hosszú-hosszú hónapok már-már éveknek tűntek a szemeinkben, majd a dArtagnan malma szép lassan elkezdte kipréselni magából a felvezetőket. Ahogyan az várható volt, a műkedvelő muskétások ezúttal is számos feldolgozást pakoltak fel a dallistára, ezek jobbára olyan dalok – vagy esetenként versek – egyvelege melyek létezéséről egy adott generáció már megfeledkezett, egy másik pedig a létezésükről sem tud.

Követve a korábban már jól bevált receptet, a csapat ezúttal is a lemez elejéről hullajtotta a kislemezeket, elsőként a Tanz In Den Mai című szám képében, ami minden kétséget kizáróan azonnal belopta magát a rajongók kegyeibe, egyúttal számos laikust vonzott háza tájára a zenekar; mindezt egybevetve elmondható, hogy már az első másodpercekben borítékolható volt, hogy ezek a srácok csakis feljebb tudnak jutni azon a bizonyos szamárlétrán. A dalban tökéletes kettőst alkot a duda és a hegedű, emellett a gitárt sem kell nagyítóval keresni, ez pedig egyértelműen azt bizonyítja, hogy ott folytatják, ahol egy évnek ezelőtt abbahagyták.

A srácok ezúttal sem bíztak semmit a véletlenre, most is a legütősebbnek ható nótákat kürtölték szét, a folytatásban a Westwinddel, amely egyike a vadabb alkotásoknak. Ezúttal is a duda és a hegedű kettőse viszi a fődíjat, de persze ne feledjük, hogy a fentebb már többször említett korong csupán a kezdete volt annak, amit a banda most csinál, hiszen az új lemez minden egyes másodperce kincsként tárul a hallgatóság elé. Időközben szöget ütött a fejemben, hogy egy évnek ezelőtt mi mindenről szórtam az agyam a Feuer & Flamme kritikája során, aztán gyorsan utána is olvastam, majd megakadt a szemem egy bölcsességen, vagyis jobban mondva, fején találtam a szöget! Íme hát egy igen fontos idézet önmagamtól, amivel nemcsakhogy rátapintottam a lényegre, de meg is idéztem azt: „Egy ilyen csapat mint a dArtagnan nem kizárt, hogy keményebb vizeket is megbolygat majd a későbbiekben, habár nyilván náluk nem az dominál, hogy metálkodjunk, hanem hogy megmutassák: egy hegedű, és egy rakat ajaksípos hangszer is képes minőségi élményt nyújtani...”.

Az öt kedvcsináló közül magasan kiemelkedik a My Love’s In Germany, amit Zora Cock énekesnővel karöltve rögzítettek, ez pedig egy bizonyos fokban emlékeztet a Patty Gurdyvel felvett Farewell-re. A My Love’s In Germany azonban egy sokkal balladisztikusabb tétel, sokkal szívhezszólóbb, ami nem is olyan meglepő, ugyanis egy megzenésített versről beszélünk, ami Hector Macneill skót költőtől származik. Az 1794-es kinyomtatása óta hatalmas utat járt be a szerzemény, több előadó is dallá formálta már különböző módokon, műkedvelő kardforgatóink pedig most újfent alkottak egy kortárs változatot, ezzel is fenntartva a művet.

100%-ban biztos voltam benne, hogy bár a felvezetők megtették a maguk dolgát, messze nem a legnagyobb meglepetéseket kaptuk kézhez, ezt pedig a már ismert dalok között megbújó címadó is alátámasztja. Tulajdonképpen a lemez elképesztő bravúrok közepette vált közkinccsé, a gitárszólók mellett hol Ben szólója kápráztatja el a hallgatót, hol pedig a hegedűvirtuóz Gustl. Nem tagadom, siettem meghallgatni a még mindig friss és ropogós hanghordozót, majd egyre azon kaptam magam, hogy az agyam olyan közhelyeket közvetít mint az eszméletlen, a fergeteges, a felbecsülhetetlen, az elképesztő és a káprázatos – többek között.

A Freiheit & Tod az előző lemez címadójának a kistestvére, pontosan úgy építkezik mint a Feuer & Flamme, mindezt úgy, hogy a dallamok is kísértetiesen hasonlítanak, mindössze annyi különbséggel, hogy a Freiheit & Tod elejétől a végéig egy energiadús szerzemény. A Drei Schwarze Reiter egy újabb különlegesség, a legkiemelkedőbb nóták egyike. Miközben hallgatom, teljes mértékben a vadnyugaton érzem magam, és bár az album címe a Felsenfest lett, mégis a Drei Schwarze Reiter révén érzem azt, hogy a borító életre kel – pontosan azt a szituációt képzelem el általa, mint amit a lemez burkolata közvetít.

A Wein & Wahrheit során, első hallásra azt mondtam, hogy ezek átírták az Armata Strigoi-t a Powerwolftól, egy cseppnyi részlet ugyanis erre utal, ám a hasonlóság ellenére a két nóta még csak köszönőviszonyban sincs egymással. A dArtagnan továbbra sem húzta be a kéziféket, szélsebesen vágtatnak „az év albuma” címért és megjegyzem jogosan! Erre tesz rá egy óriási lapáttal a Teufelsgeiger, ami a legemlékezetesebb momentumokat hordozza, mielőtt még zárásként az ugyancsak ismerősen csengő Brüder Lasst Uns Gehen veszi át a terepet.

Érzésem szerint, a dArtagnan kezd lassan lekerülni a pop-rock térképéről és lassacskán a metál ajtaján kopogtat, de nem is kopogtat, hanem egyenesen berúgja azt! Felemelő érzés látni, hogyan fejlődik folyamatosan a zenekar, csakúgy mint a Feuerschwanz esetében és nem kétlem, hogy a két zenekar akarva-akaratlanul is de kihat a másik boldogulására. Az idei évet tekintve jó pár meglepetésben részesültem, mindezt persze váratlanul, ugyanis azok a lemezek, amiket minden mással szemben jobban vártam, pont, hogy nem lettek túlzottan a kedvenceim, amelyekkel viszont bizalmatlan voltam teljes mértékben levettek a lábamról. A dArtagnanban azonban még egyszer sem csalódtam, és ezek után már nem is fogok! Hatalmas utat jártak be a Seit An Seit óta, s bár eleinte tényleg a pop-rock a jellemző a dalaikra, mára ez már megváltozott. A Feuerschwanz és dArtagnan egyaránt megérett a változásra, előbbi esetében egyértelmű, hogy megkomolyodtak és már nem a bohóckodás miatt tartanak ott ahol, míg az utóbbi csapat minden erejét felülmúlva kivirágzott.

Na de a srácok ezúttal is gondoskodtak arról, hogy ne csak új dalaikat ismerjük és szeressük meg azon nyomban, ugyanis Folkfest címmel egy B oldal is megtalálható az újdonság tartalmában, amit további nyolc dArtagnan-sláger tölt ki más-más nyelven. Csodás! Elsőként rögtön a Candice Night közreműködésével felvett We'Re Gonna Be Drinking fogadja a hallgatót, ami mondani sem kell, hogy a Was Wollen Wir Trinken angol verziója. Dicséretes, hogy Ben és csapata apait-anyait beleadott a munkálatokba, hiszen bár megtehették volna, hogy az eredeti alapra feléneklik a dalt és kalap-kabát, ők azonban nem így tettek, hanem apró újításokat hozva a képletbe, mindent újragondoltak. Noha azt hittem, hogy a Merseburger Zauberspruch egy vadonatúj nótát takar, végül világossá vált számomra, hogy ez bizony kicsit sem új, hanem az első lemezen található Komm Mit egyik különleges változata. A Luc Arbogast részvételével rögzített alkotást nyelvileg nem is igazán tudtam hová tenni, aztán mivel idegen nyelvet nemigazán észleltem, rájöttem, hogy a németnek is akadnak különbféle változatai, amolyan tájszólások, így vélhetően ezek egyikét köszönthetjük a dal képében.

Szintén az első lemezükre vették fel a Bella Ciao-t, szóval mindezt azelőtt, hogy a La Casa De Papel újfent híressé tette volna a slágert. Ritkán hallani Ben Metznert a németen kívül más nyelven csicseregni, de ha egy lehetőség van rá, akkor a továbbiakban ez legyen már náluk egy rendszer, hogy melyik bandájában az már tényleg mindegy, mivel elképesztő milyen bravúrokkal szólal meg más nyelveken. A Bella Ciao-t ezúttal nyilván az eredeti nyelven, azaz olaszul tolmácsolja és amellett, hogy piszkosul jól állnak neki az emígy is dallamos nyelvek, megemlíteném, hogy a mostani felállásuk az egyik legerősebb trió, amiben a bandának valaha is része volt. A debütáló lemezükön két darab akusztikus gitár próbált valami különlegeset alkotni, az azonban egyértelművé vált, hogy a hegedű a kulcsa mindennek! Az akusztikus gitárral felépített szólót felváltotta a hegedű, a duda szerencsére megmaradt, és még így is új életet leheltek a tételbe, amikor a vége felé közeledve az elektromos gitár is beköszön.

Noha jó érzés, hogy a banda nyit a nyelvek és a változatosság felé, a C'est La Vie-t először roppant furcsa volt angolul hallani. A szerzemény olyannyira magasan az egyik legjobb a Feuer & Flamme-ról, hogy szerintem kevés olyan rajongó van, aki ne tudná kívülről a német szöveget, kicsit olyan érzésem támadt mint, amikor a lejátszási listám feldobja a Pagan Partyt a Mägo de Oztól: a spanyol szöveget várom, de az angol köszön rám és még így is megvan a maga varázsa. És ha már a spanyol nyelvnél tartunk, hát Vino Griego! A Griechischer Wein alapból az egyik kedvenc feldolgozásom a zenekartól, hát most spanyolul pláne, hiszen valahol érezhető volt, hogy nemcsak az olasz és az orosz nóták lesznek az egyetlen meglepetések!

Rengeteg zenekart szeretek és ez magába foglal vagy egy tucat nagylemezt, melyek többsége nem mindig elégíti ki az ízlésem, dehát ember legyen a talpán, aki azt mondja, hogy márpedig van olyan, hogy tökéletes, mert nincs. A rengeteg banda közül jó néhányat már gyerekkorom óta szüntelenül követek, éppen ezért fájdalmas belegondolni hány csapatban sikerült csalódnom az évek során. Pontosan ezért írom most boldogan azt, hogy még sosem találkoztam olyan tisztaszívű és őszinte csapattal mint a dArtagnan!

Dallista:

CD1:

1. Dreht Sich Der Wind
2. Tanz In Den Mai
3. Westwind
4. Felsenfest
5. My Love’s In Germany
6. Trink Mein Freund
7. Freiheit & Tod
8. Drei Schwarze Reiter
9. Pulverdampf & Donnergroll’n
10. Wein & Wahrheit
11. Teufelsgeiger
12. Brüder Lasst Uns Gehen

CD2:

1. We'Re Gonna Be Drinking (ft. Candice Night)
2. Merseburger Zauberspruch (feat. Luc Arbogast)
3. Bella Ciao (olasz változat)
4. C'est La Vie (angol változat)
5. Leave Her, Johnny (feat. tThe O' Reillys And The Paddyhads)
6. Vieno Grieco
7. Korobeiniki
8. Auld Langs Syne

Album: Felsenfest

Előadó: dArtagnan

Megjelenés: 2022.10.28.

Értékelés:10/10