A Mägo de Oz immár megszámlálhatatlan éve tolja a piacra a jobbnál jobb lemezeket, melyeket rendre tűkön ülve vár a nagyérdemű, valljuk be őszintén: nem véletlenül!
A spanyolok népszerűsége messze nem meglepő, hiszen dalaik mérnöki pontossággal készülnek, lehetetlent nem ismerő hozzáállásuk pedig arénákat tölt meg világszerte. Mindig tudnak újat mutatni, ugyanakkor azt sem felejtik el, mi minden számít alapkőnek, ami nélkül nem hangozhat el egyetlen dal sem.
Legutóbbi lemezük 2019-ben ért a boltok polcaira, tartalma pedig egyenesen kifogástalan. A konceptlemezként szuperáló Ira Dei az apokalipszisről hivatott szót emelni, ekkor azonban még ők sem gondolták, hogy újdonságuk a 2020-as év előhírnöke. Kritikát ITT írtunk az Ira Deiről.
A pandémia kitörése konkrétan megbénította a világot, ostora pedig jobbára az előadókon csattant, hiszen az összes koncert törlésre került. Ez idő tájt látott neki a Bandera Negra szerzésének a csapat, és bár egyikük sem híve az internetes mozgalomnak, ezúttal mégis rákényszerültek az online egyeztetésre, és zoomon értekezve ötleteltek.
2020 novemberében jelentették be új lemezük érkezését, amit április 9-én tettek volna elérhetővé. Nem sokkal a kitűzött időpont előtt azonban szerte foszlott a rajongók álma, ugyanis Javier Domínguezék bejelentették, hogy a korong debütálására szeptember 3-ig, majd később kiderült, hogy szeptember 10-ig várni kell.
Mindeközben igyekeztek kárpótolni az elkeseredett fanokat, így több és több információt csepegtettek az újdonságról. Néhány szerencsés már áprilisban hallhatta a vadonatúj dalokat, a kritikusok pedig rendre alátámasztották Txus di Fellatio szavait, miszerint a lemezen a csibészes szövegek dominálnak, és teljes egészében bulizásra invitálnak.
Az áprilisi hírverés óta olyan érzés kerített hatalmába mintha égő parázson gyalogolnánk egyhelyben állva, várva az új lemezt mint a messiást, és őszintén mondom, olyan volt ez az időszak, mintha sose jönne el ez a nap.
Most, hogy itt vagyunk, végre mi, hallgatók is vitorlát bonthatunk és magunk mögött hagyva az elmúlt hónapok magasztos várakozásait, végre elmélyülhetünk a Bandera Negra hullámzó tengerében. Nem is húznám a szót tovább, beszállás!
Várva várt képletünk a La isla del las siete calaveras című intróval indul, és már most nincs okunk csalódásra, hiszen köztudott, hogy az intrók mindig az album névadójára épülnek. Ez esetben most az első dal is részese lett a “kedvcsinálónak”, hiszen a dal az Al abordaje kiáltással végződik Zeta jóvoltából, ami magyarul annyit tesz: beszállás!
Az Al abordaje megközelítőleg kilenc percben fogadja a hallgatót és egy valóban gyors tételt köszönthetünk a képében. Zeta és Patri tökéletesen váltja, majd egészíti ki egymást. Különösen tetszik Patricia reszelős hangja, mikor azonban melankólikusabb részhez ér a tétel, mesés hangokat villant – Zetával egyetemben –, majd abban a pillanatba vissza is kapjuk a nóta gyorsaságát. Hangilag eddig mestermű!
A Resacosix en pandemia kicsit az előző lemez Tequila Tanto Por Vivir című dalát idézi, annyi eltéréssel, hogy a Resacosix en pandemia egy vadul pörgős szerzemény, a refrén viszont valami eszméletlen. Azért marha jó hallani, hogy nem csupán a Tu madre es una cabra jeleskedik dalkölcsönzésben. A nóta vége felé egy kis H2Oz is beköszön egy korábbi lemezről, összességében viszont egy brutálisan jó tételről beszélünk, ami mindenképp a bulizás első számú nagykövete.
A No te fallaré dallamára már felfigyelhettünk, hiszen a hónapokkal ezelőtt közzétett előzetesben kapott helyet. A dal egyébként amellett, hogy egy tipikus Mägo-tétel, igen személyes köntöse van, hiszen Txus a kislányának, Leia-nak írta, fordításban pedig annyit tesz, “sosem hagylak cserben”– már csak emiatt sem igen lehet belekötni.
A soron következő La Dama del Mar volt a legutolsó kislemez, amit a héten osztottak meg a közönséggel. Már aznap kívülről fújtam a dalt, és most is szívesen hallgattam, habár nem szokásom olyan dalokat meghallgatni, amiket előzetesként már hallottam. Itt is Zeta és Patri érdemel figyelmet, különösen utóbbi, aki valóban sellő-szerű énekkel bombázza a nagyérdeműt.
Az El aplauso herido pontosan az a dal, amire nagyon vártam, abból a szempontból, hogy Patricia ismét szólóban tolja! Zseniális karcos hangszíne van, – és ha kell még operát is énekel – a Mägo pedig valósággal kivirágzott, mióta Patri egyre többször ragad mikrofont – végre!
Elérkeztünk az év dalához, az év parti-himnuszához, igen, ez bizony a Tu Madre Es Una Cabra. Szó szerint az év legelső szerzeményeként jelent meg, azóta pedig közel 600 lejátszásnál jár a lejátszási listámon. Nos, igen, ritka amikor kihagyom, viszont ez pontosan egy olyan dal, amit nem érdemes kihagyni. A nóta a La Pegatina közreműködésével készült, ennek apropóján pedig nem egy tipikus metáldal, ugyanakkor egy ízig-vérig bulizós tétel.
A Guerra y paz szintén egy közreműködés, hiszen Carlos Escobedo is hallható a tételben. És ha már bulizós lemezről beszélünk, akkor a jó hangulatról az első kislemezként debütált El cervezo (el árbol de la birra) gondoskodik. Mindazok ellenére, hogy maga a szerző nem rajong a sörért, – inkább az ütősebb nedűket részesíti előnyben – azért mindig tisztában van azzal, mivel kell mosolyt csalni az emberiség orcájára. Az El cervezo is egy olyan tétel, ami arra buzdít, hogy bulizni kell, nem pedig szomorkodni.
Az Abrazos que curan képében egy szolídabb tételt köszönthetünk, és ebből adódóan egy kicsit a Hoy toca ser feliz című számra emlékeztet. Köztudott, hogy Txus mestere az érzelmes balladák szerzésének, és ez most sem történt másként, eredménye pedig a Quiero que apagues mi luz című dal. A nóta megindító történetéről már olvashattunk korábban, bár amondó vagyok, hogy nem elég tudni, hallani is kell, miről is szól a dal. A nótát ismét felosztotta egymás között Zeta és Patri, akik nem először csillogtatják meg azt, hogy a balladákban sokkal jobban szólnak együtt, mint bármely másban, amin osztoznak. Egy élmény volt ebben a dalban hallani őket.
A La vida pirata egy szösszenetnyi őrület, amit rásóztak szegény Zetára, mivel Txus most nem vállalta a mikrofont. Szegény, majd’ beleszakad az erőlködésbe. Nincs Bandera Negra….. Bandera Negra nélkül. Az album névadója volt a harmadik kislemez, amit megosztottak, és amelynek képében egy minden tekintetben kalózos tételt köszönthetünk. Első hallásra a Karib-tenger kalózaira hajaz, azonban rá kell döbbennünk, hogy ez annál sokkal jobb.
Zseniális dal, van egy különösen fantasztikus része ez pedig a következő:
Las olas, piel del mar.
De perlas, su mirada.
Sus manos, temporal.
Su ropa es de coral.
Las olas, piel del mar.
De perlas, su mirada.
Sus manos, temporal.
Su ropa es de coral.
Sueña, duerme.
Sueña, duerme.
Llora sangre el mar.
Si me amas
yo podré descansar,
ser libre y al fin morir....
A Después de la tormenta viszonylag csendesen tesz pontot a várva várt Fekete Zászlónk végére, egy apró ínyencség azonban még hátra van, ez pedig a Que el viento sople a tu favor, ami eredetileg a Gaia III: Atlantia című lemezükön került elhelyezésre, most azonban olyannyira illik a képletbe, hogy a Saurom teljes legénységével picit alakítottak rajta– nem kis sikerrel.
Egyértelmű, hogy számomra ez volt az év legjobban várt lemeze (igaz akkor még nem tudtam, hogy az év végén még egy Feuerschwanz-lemez is érkezik), és a minap már nem egyszer fakadtam majdnem sírva, amikor rápillantottam a visszaszámlálóra a Mägo de Oz honlapján, most pedig, hogy végre itt a lemez, egyszerűen lehetetlenség betelni vele. Ahogyan az lenni szokott, nem lehet minden egysíkú, kell a változatosság is, a Bandera Negra pedig az elejétől a végéig ezt tükrözte. Hol komolyabb, hol csibészes szövegekkel találkozhatunk, és bár nem voltak rákényszerülve, hogy új lemezzel jelentkezzenek, mégis ez volt lehető legjobb ötlet, ami eszükbe juthatott.
A dalok fantasztikusak, Zeta és Patri pedig a legjobb páros, amiben egy zenekarnak része lehet. Külön-külön is magasan az elvárt felett teljesítenek, együtt azonban hihetetlen energia járja át az adott alkotást, nem beszélve a libabőrről, amit okoznak. Külön dicséretes, hogy amikor egy lemezük erősen rockopera jelleggel bír, mint mondjuk az Ira Dei vagy akár a Finisterra és a Jesús De Chamberí, akkor azt folyton egy olyan korong követi, ami hű a Mägo jegyeihez, azonban mégis inkább a bulizós vonalat képviseli.
