For I Am King – Crown (2023)

By: Sarok Bettina 2023. feb 24.

Felettébb jó érzés fejest ugrani az ismeretlenbe, mostanában pedig egyre gyakrabban megtörténik velem. Amikor már sokadik alkalommal botlok bele egy adott lemez borítójába, már nem is tartom véletlennek, előbb vagy utóbb pedig egyértelműen muszáj belehallgatnom a tartalmába. Sok esetben a bandáról is életemben először hallok, amikor elém esik egy bizonyos lemez, egy röpke keresgélés után pedig már azon kattogok, hogy „ez eddig miért maradt ki?”.

Legutóbb a szimfonikus-power metált játszó Terra Atlanticának sikerült alaposan meglepnie, azóta már pótoltam is a kimaradt korongokat, most azonban teljesen más vizekre sikerült elevickélnem, és őszintén mondom olyannyira lélekemelően jól esett, hogy ilyenben már rég volt részem. Általában tökéletesen elvagyok azokkal a bandákkal, melyeket már évzitedek óta ismerek és szeretek, na de sosem késő újakat megismerni, hiszen megannyi csodás banda kószál szanaszét a világban, hogy bizony érdemes megismerni őket, és olykor kutatni is utánuk.

Így történt, hogy egy szép napon beleástam magam a For I Am King munkásságába, ami cirka tíz évvel ezelőtt vette kezdetét, a január 19-én megjelent Crown című lemezük pedig mindösszesen a harmadik alkotása lett a csapatnak, amely egyébként a melodikus death metál és a metalcore szerelemgyereke. Már amikor a sokat alkalommal szembesültem azzal, hogy egy spanyol oldalon is a Crown borítója lebeg a szemem előtt, azonnal tudatosult benne, hogy nekem ezt fel kell fedeznem. Miután a kollégák jóvoltából egy összeállítás során sikerült elcsípnem egy apró részletet abból, hogy mi fán terem a banda, első dolgom volt lecsekkolni a lemezt, amely a kilenc nótájával közel 38 percet vesz el az életedből, illetve teszi azt felszabadítóvá.

A metalcore nekem sosem feküdt igazán, mindig is a dallamosabb cuccokat kedveltem, a Crown dalaiban viszont ismét rámtalált az a fajta életérzés, ami akkoriban lett úrrá rajtam, amikor őrületesen beleszerettem a Children Of Bodom zenéjébe. Az életemet köszönhetem a Bodomnak, hatásuk pedig nem kicsit tükröződik a For I Am King munkásságán, egyes dalokon ez különösen érződik is. Alma Alizadeh játékos hörgése pedig folyton azokra a pillanatokra vezetett vissza, amikor életemben először hallottam a csodálatos Angela Gossow-t az Arch Enemy élén. Alma néhol tökéletesen hozza Angela sötét orgánumát, a technikája viszont merőben más, sokkal részletgazdagabb, játékosabb, és olyan sokrétűen kihasznált, hogy ilyennel sem minden nap találkozik az ember.

Alma Alizadeh tiszteletet parancsoló vad bömbölése egyértelműen leköti majd a figyelmedet, ugyanakkor lehetőséged nyílik arra is, hogy az őt kísérő zenészek technikás játékát is tökéletesen kiélvezd. A lemezt nyitó Avarice titokzatos, vészjósló első másodpercei fokozatosan tüzelik a talajt a lábad alatt, majd amikor berobban a kétlábdobos hadművelet, konkrétan észvesztő eksztázis válik úrrá az emberen. Aki esetleg csípi a The Agonist munkásságát, annak egyértelmű intőjel lesz, hogy a holland For I Am King is megér egy misét, noha a banda érezhetően semmi újat nem alkotott a palettán, mindössze bevásárolt a már befolyásos csapatok puzzle-jeiből, majd szépen belegyúrta azokat saját kirakósába, amolyan „hátha bejön” alapon.

A Liars mondanivaló szempontjából is egy igazán agresszív szerzemény, na persze ugyanez a fajsúlyosság itatja át mind a 9 dalt, még ha a legtöbbjük felépítését hallhattuk már korábban más csapatok tolmácsolásában. Egyetlen dolgot viszont mégis csinált a For I Am King: nem ismételte meg önmagát, minden daluk más tényezőtől alkot maradandót. A Trojans például nem mentes a power metal cameojától, a Pariah zongorajátékkal indít, miközben kihozza a banda líraibb énét, a dalban egyébként John Henry is szerepet kapott, aki nem titkoltan Alma egyik nagy kedvence. A Barriers egy csokorra való ízléses gitárjátékot kínál, miközben a füstölgő kétlábdob és a vad bömbölés egymást folytogatja.

Félelmetesen órisái arzenállal rendelkezik Alizadeh, aki – mint már említettem – tökéletesen kihasználja minden egyes szegletét a torkának. A Sinners eltéveszthetetlenül is a COB-bélyegét viseli magán, igazi adrenalinbomba, a Bloodline viszont már egy könnyedebb hangzással dominál, a zene viszont csalókás, mi több, egyenesen felejtős, ugyanis Alizadeh erőteljes üvöltése rendesen bedarálja a zenésztársak produkcióját.

Különös ördögi kör járja át a Crown dalait, valójában az égvilágon semmi kívánnivalót nem hagyna maga után, ha tartalmazna némi újdonságot is ahelyett, hogy más bandák összesített prototípusaként tengődik. Kilenc dal alatt, hallottunk Arch Enemy, Children Of Bodom, Jinjer, The Agonist, és sokak elmondása szerint még Lorna Shore jegyeket is, ami nem túl kecsegtető eredmény egy olyan csapat számára, ami épp utat próbál törni magának a nagyok közé. Amikor először hallottam a lemezt, azonnal megtetszett, azt hittem imádom, de minél többször hallgatom, annál több hiányérzetem támad, noha ettől függetlenül tartom magam ahhoz, hogy hangban bizony elsőosztályú alkotás. Legközelebb remélhetőleg össze fog jönni az áttörés, mert ezek a srácok nagyon megérdemelnék!

Dallista:

01. Avarice

02. Liars

03. Trojans

04. Pariah

05. Barriers

06. Oblivion

07. Sinners

08. Bloodline

09. Disciples

Tagok:

Alma Alizadeh - ének